Történelem

A reményt adó győzelem

Az 1848. szeptember 29-i, Pákozd, Pátka és Sukoró földrajzi háromszögében megvívott csata a magyar szabadságharc első és egyik legjelentősebb összecsapása volt. Ez a győzelem nemcsak katonai, hanem erős szimbolikus jelentőséggel is bírt, már a kortársak szemében is, mivel megerősítette a forradalmi Magyarország hitét a szabadságért folytatott küzdelem sikerében.

Történelmi háttér

1848 nyarán mindinkább kiéleződött a politikai konfliktus Bécs és az uralkodó által törvényesen kinevezett Batthyány-kormány között. A helyzetet tovább súlyosbította a horvát bánná kinevezett Jellasics altábornagy, aki nem volt hajlandó elfogadni a magyar kormány legitimitását. Jellasics mozgalmát a bécsi udvar a háttérből támogatta, hiszen eszközt látott benne a magyar kormány megtörésére. A konfliktus végül odáig vezetett, hogy 1848. szeptember 11-én, a Habsburg Birodalom nevében fellépő Jellasics horvát bán közel 50 ezer fős sereggel átlépte a Drávát és megindult Pest-Buda irányába, hogy leverje a forradalmat és megfékezze a magyar kormányt.

Ez nyílt katonai támadás volt a forradalmi Magyarország ellen, amelynek törvényes kormányát maga a Habsburg uralkodó nevezte ki. Jellasics hadserege hazánk területén kiegészült a Hardegg-vértesek 3 osztályával és 1 osztálynyi Kress könnyűlovassal. Hadosztály parancsnokai osztrák katonák voltak: Hartlieb altábornagy, Kempen tábornok és Schmiedl tábornok. Az osztrák-horvát sereg rabolva és fosztogatva haladt Nagykanizsától, a Balaton déli partján Székesfehérvár felé.

Sajátságos háború volt ez, mivel az egyik hadviselő fél az V. Ferdinánd által kinevezett – majd leváltott – bán és a királyra felesküdött határőrsereg, a másik pedig a szintén V. Ferdinánd által kinevezett magyar kormány, illetve – az áprilisi törvények értelmében – az uralkodóra felesküdött honvédsereg volt. A Teleki Ádám vezette hazai honvédsereg élén többnyire volt császári tisztek álltak, így Teleki hosszú ideig nem mert harcba bocsátkozni Jellasics hadával. A magyar oldalon álló császári-királyi tisztek közül többen – például Ottinger Ferenc – átszöktek Jellasics csapatához.

Az 5 ezer fős létszámot el sem érő és az árulásoktól megtizedelt magyar sereg folyamatosan hátrált, szinte feladták az egész Dunántúlt. A forradalom ügye viszont a hadseregek összecsapásán állt vagy bukott, így Batthyány Lajos általános népfölkelésre szólította fel az ellenség vonulási útvonalán lévő megyék lakóit. Ezenfelül Dunántúlra rendelte az önkéntes nemzetőri zászlóaljakat, ráadásul a parasztság sérelmeit orvosolandó, eltörölték a szőlődézsmát is (1848. szeptember 15.). A fenti rendelkezéseknek hála, jelentős tömegek fogtak fegyvert a honvédő háborúhoz.

A magyar sereget kezdetben Veszprémnél összpontosították, majd szeptember 15-én Székesfehérvárra került át (ekkor már István nádor volt a seregparancsnok), amikor már teljesen egyértelművé vált, hogy Jellasics fő erői a Balaton déli partján közelednek a volt koronázóváros felé. Mindeközben a szeptember 16-án megalakult Országos Honvédelmi Bizottmány, Kossuth Lajos vezetésével toborzásba kezdett az Alföldön, ezáltal megközelítőleg 16 000 újoncot mozgósított szeptember 28-ig a haza fegyveres védelmére.

A magyar hadsereg Fehérvár környékén akarta feltartóztatni az ellenséget. István nádor a miniszterelnöknek írt levelében elég lehangoló képest festett a helyi haderőről: „[Székesfehérváron] más fegyveres erőt nem találtam, mint az 1180 főből álló tolnai önkéntes zászlóaljat.”

Szeptember 20-án az István nádor vezette csapatokhoz és a tolnai zászlóaljhoz csatlakozott a Teleki Ádám vezette drávai hadsereg maradéka is. Itt vette át a hadsereg vezetését Móga János altábornagy. Később Kiss Ernő is városba érkezett, hogy – Kossuth levélbeli felkérésére – átvegye a sereg irányítását (Kiss végül, bár jelen volt a csatatéren, parancsnoki teendőket nem látott el). Kíséretében megérkezett Kohlmann József százados, a pákozdi csata haditervének későbbi kidolgozója is.

Szeptember 24-ig a védelmi terv a Sárrét és Székesfehérvár megerősítésére épült, ezt később a hadieseményeknek megfelelően módosítani kellett. Jellasics és Kempen Lepsényen keresztül, míg Hartlieb hadoszlopa Enying felől érkezett Fehérvár alá, hogy egyesítsék seregeiket, illetve itt akarták bevárni a Roth és Phillippovich vezette, délről érkező tartalék csapatokat. Egyesült erővel innen kívántak a magyar főváros ellen vonulni.

Szeptember 23-án Répássy Mihály őrnagy huszárjai Mezőkomáromnál megütköztek velük, de végül a dunántúli seregek folytatták a visszavonulást az ellenséges haderők elől (Ivánka Imre önkénteseit Enyingről, a fehérvári nemzetőröket Lepsényből kellett bevonni).

Új haditerv született, amelynek megfelelően szeptember 26-án a magyar sereg elhagyta Székesfehérvárt. Egy nappal korábban, 25-én az uralkodó gróf Lamberg Ferencet nevezte ki a Magyarországon található haderők főparancsnokává. Batthyány azt remélte, hogy Lamberg meg fogja állítani a bánt. Úgy tudta, hogy a gróf elment a hadszíntérre, ő is elindult a Velencei-tó északi partjára, hogy ellenjegyezze Lamberg kinevezését (Lamberg azonban a fővárosba utazott).

Jellasics és hadvezérei bíztak teljes győzelmükben, az altábornagy így írt Latournak: „Seregeim a legcsekélyebb ellentállás nélkül diadallal vonulnak előre. Néhány nap múlva Pesten leszek. S innen, a lázadás fészkéből majd mi diktáljuk a megadás feltételeit.”

Szeptember 27-én szerzett tudomást Jellasics Lamberg gróf kinevezéséről, így visszavonta a 28-ára kiadott támadási parancsot és 24 órás fegyverszünetet kötött. Végül 28-a délutánjáig nem bukkant fel a gróf a táborban, így a bán elrendelte a 29-i támadást. Jellasics ekkor még nem tudta, hogy Batthyány távollétében Kossuth törvénytelennek nyilvánította Lamberg kiküldetését, ráadásul Lamberg gróf 28-án a felbőszült fővárosi tömeg áldozatául esett.

A csata előzményei és előkészületei

Az előző este, szeptember 28-án, Sukorón haditanácsot tartottak, ahol heves viták után Móga János császári és királyi altábornagy elvállalta, hogy vezetése alatt a magyar hadsereg szembeszáll Jellasics támadásával.

A csata helyszíne

A Pákozd, Pátka és Sukoró települések határolta terület vált a csata helyszínévé. A Velencei-tó északi része, stratégiai szempontból kiváló választásnak bizonyult a magyar csapatok számára. A Velencei-tó partján és a környező dombokon elhelyezkedve a magyar csapatok magaslatokról védhették állásaikat. Ez lehetővé tette, hogy könnyen belássák a terepet, és követni tudják az ellenséges seregek mozgását. A magaslatokon lévő védekezési pozíciók megnehezítették az ellenség előrenyomulását és védekezési előnyt adtak a magyar tüzérség számára. A tó és a mocsaras területek pedig akadályozták Jellasics csapatainak gyors előrehaladását.

Elhelyezkedés és csatarend

A csata tervét Kohlmann József százados dolgozta ki, aki a csapatok stratégiai elhelyezését is megtervezte a környék domborzati adottságainak megfelelően. A magyar sereg jobbszárnya a Velencei-tó északi partján helyezkedett el, míg a bal szárny a déli part felé húzódott Gárdony és Agárd irányába. A centrum a Pákozd és Sukoró közti magaslaton helyezkedett el, a velencei tartalék pedig egy sorezredből, 3 önkéntes zászlóaljból és 400 huszárból állt. A sereg középpontját a Pákozd és Sukoró közti magaslatok védték. Ez a stratégiai elosztás lehetővé tette, hogy a magyar csapatok sikerrel tartsák vissza az ellenséget.

A csata menete

Szeptember 29-én, reggel 9 órakor kezdődött a csata, amelyben a Móga altábornagy vezette, túlnyomórészt újoncokból álló, körülbelül 17 500 főre, 2100 lóra és 44 lövegre tehető magyar sereg megütközött a Jellasics parancsnoksága alatt álló császári erőkkel (határőrök, horvát nemzetőrök, sorezredek). Tekintettel arra, hogy a magyar honvédsereg mintegy 7000 fővel, a Velencei-tó déli partján is védelemre rendezkedett be, ezért a csatában résztvevő magyar katonák száma alig haladta meg a 10.000 főt. A horvát sereg egy 27-én készített kimutatás szerint 48 234 fő harcképesből állt. A támadást a horvát sereg balszárnya kezdte meg a magyar jobbszárny ellen a pátkai mezőn. A támadást a magyarok sikeresen visszaverték és meghiúsították a horvátok átkaroló hadműveletét is. A császári erők jelentős létszámfölényben voltak, de a magyar tüzérség fölénye és a honvédség kitartása kiegyenlítette az erőviszonyokat.

A csata jelentősége és következményei

A pákozdi győzelem hatalmas morális erőt adott a magyaroknak. Szeptember 30-án a bán fegyverszüneti ajánlatot tett. Ekkor már tudta, hogy ha nem hagyja el hamarosan Székesfehérvár környékét, akkor serege felmorzsolódik. A főváros felé nem mehetett, így Bécs felé vette az irányt, és elhagyta az országot. Petőfi Jellasics meghátrálását „A vén zászlótartó” című versében is megörökítette: „Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva, Seregének seregünk nyomába, Megrémülve fut a magyar hadtól; Magyar hadban egy vén zászlótartó”. Petőfi Sándor ebben a költeményében használta először a horvát bán nevét magyarosabban leírva. Móga János altábornagy az első hadijelentésében mintegy 100 ellenséges katona haláláról számolt be. Professzor Dr. Hermann Róbert, a korszak legelismertebb kutatója, a legfrissebb kutatások alapján az ellenség veszteségét 150 fő körülire, a magyar veszteséget pedig megközelítőleg a felére valószínűsíti. Az is ide tartozik, hogy a csatát követő hetek, hónapok további áldozatokat is követelhettek, hiszen egy-egy sebesülés és az azt követő fertőzések nagy arányban halált okoztak.

A pákozdi győzelem hatalmas morális erőt adott a magyaroknak. A csata bebizonyította, hogy a magyar hadsereg képes szervezetten fellépni és egységben szembeszállni a császári csapatokkal, valamint erőt meríthettek a kezdeti sikerből a további harcokhoz. Ez a győzelem a forradalmi Magyarország számára nemcsak katonai siker, hanem a hazai lakosság lelkesedésének és a szabadságért folytatott küzdelem melletti kiállásnak meghatározó mérföldköve lett.

Emlékezet

A csata emlékezetének ápolása a honvédhagyományok őrzését és a magyar nemzeti öntudat megerősítését szolgálja, ezért a Magyar Honvédség a pákozdi csata évfordulóját kiemelt ünnepének tekinti és a Magyar Honvédség születésnapjaként tekint erre a napra.

A csata helyszínén, a hősies küzdelem emlékére emelt Obeliszk, a honvéd hagyományok ápolásának és a magyar szabadságharc hősei előtti tisztelgésnek fontos helyszíne.

Forrás:

MNL Fejér Megyei Levéltára, Szima Viktória, 2020.09.29.

Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái (Zrínyi kiadó 2004)