Sorkatonaság története

A kiállítás a magyar sorkatonaság több mint másfél évszázados történetét mutatja be, amely szorosan kapcsolódik Európa katonai rendszereinek fejlődéséhez. A XVIII. század végén és a XIX. század elején Nyugat-Európában, különösen Franciaországban és Poroszországban az uralkodók célja az volt, hogy ne kizárólag a nagyurak és arisztokraták haderejére támaszkodjanak, hanem a polgári lakosság fiatal tagjait kiképezve egy gyorsan mozgósítható, felkészített hadsereget hozzanak létre. Magyarországon a sorkatonai rendszer a kiegyezést követően, 1868-ban, a véderőtörvény elfogadásával vált hivatalossá.

Ebben az időszakban a törvény a 153 centiméternél magasabb fiatal férfiakat két év kötelező katonai szolgálatra kötelezte. Ennek célja az volt, hogy szükség esetén ne kiképzetlen embereket toborozzanak, hanem már előzetesen felkészített, képzett állomány álljon rendelkezésre. Így a sorkatonaság nemcsak a hadsereg létszámát növelte, hanem jelentősen javította a hadrafoghatóság minőségét is. A bevonultak a civil életükbe visszatérve is kamatoztathatták a katonai kiképzés során szerzett ismereteket, amelyek egyben a társadalmi fegyelem és a rendszeresség elsajátítását is elősegítették.

A trianoni békediktátum keretében Magyarország számára megtiltották a sorozott hadsereg fenntartását, ám ez a korlátozás 1932-re enyhült, amikor ismét bevezették az akkor mintegy 18 hónapos kötelező katonai szolgálatot. A kiállítás ezt az időszakot is részletesen bemutatja, egészen napjainkig, amikor 2004-ben a Parlament határozata értelmében Magyarország felfüggesztette a sorkatonai szolgálatot. A szolgálatot nem véglegesen szüntették meg, így elméletileg bármikor visszaállítható. Az utolsó bevonultak közül sokan hivatásos vagy szerződéses katonai állományba kerültek, de új sorozás azóta nem történt.

A 20. század közepén, a Rákosi-korszak idején a magyar néphadsereg létszáma elérte csúcspontját, 1950-ben mintegy 205 ezer főt számlált. Ekkor már világossá vált, hogy a mennyiség nem feltétlenül jár együtt a minőséggel, ezért a hatvanas évektől kezdve fokozatosan csökkentették a létszámot, miközben egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a bevonult fiatalok képzésére és ellátására. A katonai kiképzés nemcsak terepen, hanem tantermi keretek között is zajlott, és a szolgálat ideje alatt kiemelt figyelmet fordítottak az egészségügyi ellátásra, a fogászati kezelésekre, valamint a személyes gondoskodásra.

A kiállítás egyik különleges enteriőrje a körlet, ahol a látogatók megtekinthetnek egy szabályosan bevetett katonai ágyat és egy gondosan összehajtogatott gyakorlóruhát. Általában a kiképző őrmester egy gyufás skatulyát helyezett a ruha mellé, ez volt a szigorú mérce a ruhák összehajtogatásánál. A körletben látható továbbá a gyakorló bakancs és a málazsák, amely a katona felszerelését tartalmazta, így a látogatók érzékelhetik a katonai fegyelem és rend mindennapi jelentőségét.

A kiképzés része volt a gázálarc használata is, amelyeket a kiállításon szintén bemutatunk. Ezeket a gyakorló gázálarcokat rendszeresen be kellett vetni a gyakorlatokon, ahol parancsszóra gyorsan fel kellett húzni őket és így végrehajtani a feladatokat. A gázálarcokhoz tartozó oldaltáska, az úgynevezett „szimatszatyor” is látható, amelyben a maszkot tárolták.

A szolgálati idő mérésének egyik különleges, szimbolikus eszköze volt a „centi”. Ebből a katonák minden nap levágtak egy darabot az utolsó 150 nap során. A levágott darabokat egy kis dobozban gyűjtötték össze, az utolsó darab levágása pedig a leszerelés napját jelölte.

A katonai igazolvány volt a katona legfontosabb hivatalos dokumentuma, amely igazolta az eltávozásra való jogosultságot. A laktanyaportán való kilépéskor az ügyeletes tisztek szigorúan ellenőrizték, és a civil életben is szükség volt rá, például igazoltatáskor. Az igazolvány elvesztése komoly következményekkel járt, akár fogdába kerülést is eredményezhetett, amíg igazolni tudták az eltávozási engedélyt.

Érdekesség, hogy a sorkatonaság szolgálati idejét három kategóriára osztották: a „kopasz” időszakra, amikor a bevonultak fejét teljesen leborotválták; a „gumi” időszakra, amikor már valamennyi hajuk nőtt; és az „öreg” időszakra, amely a szolgálat végéhez közeledve jellemezte a katonákat. Ez a megkülönböztetés a szolgálati idő arányaihoz igazodott, és a katonák között is ismert volt.

Tárlatunk tárgyai, a körlet rendje, a ruházat precíz összehajtogatása, a gázálarcok használatának fegyelmezett elsajátítása, a szolgálati időt jelző „centi” szimbolikája, valamint a katonai igazolvány szigorú kezelése mind azt tükrözi, hogy a sorkatonaság nem csupán katonai kötelezettség volt. Ezek a tevékenységek, használati tárgyak és harci eszközök együtt alkották azt a komplex rendszert, amelyben a fiatalok nemcsak kiképzett katonákká váltak, hanem egy összetartó közösség részévé, ahol a fegyelem, a kitartás és az életre szóló élmények egyaránt meghatározó szerepet játszottak. Így a magyar sorkatonaság története nem csupán a hadtörténet fontos fejezete, hanem a társadalmi és kulturális emlékezet élő része is, amelyet a kiállítás részletesen és érzékletesen mutat be.